Filmelemző, véleményező yeey. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rovat is lesz a blogon, hiszen alapjáraton nem vagyok egy filmezős típus. Ha mással vagyok, akkor általában megnézünk egy-egy filmet, de egyedül odáig jutok, hogy lelkesen letöltöm, aztán pedig mégsem találok időt rá, hogy megnézzem. Az, hogy a Tusk-ot mégis megnéztem a letöltést követő 24 órán belül, Miya legjobb barátnőm (háh majdnem azt írtam, hogy úrnőm :"D) személyes kérésének, vagyis inkább parancsának köszönhető, hiszen neki egyszerű kérései nem igazán vannak ugye-ugye. xD Na jó, az túlzás, hogy mindig odanéztem...Előfordult, hogy még az én sötét lelkemnek is túl morbid volt egy-egy jelenet. Annak viszont örülök, hogy megnéztem, mert számomra nagyon érdekes volt - lehet, hogy én vagyok túl olvasott pszichológia témakörben, és ezért belemagyarázok dolgokat, lehet, hogy igazam van, döntse el mindenki maga. Én az itt leírtakat érzem a filmmel kapcsolatban...

 Hallottam Miyától, hogy érdekes film, nos, igen, valóban az volt. Hogy is mondjam, ehhez a filmhez nem is muszáj popcorn-t venni, de nem csak a látvány lehet megterhelő, hanem a pszichikai oldala is. Az még inkább. Ugyanis ha valaki testileg beteg, de lelkileg rendben van, és minden erejével gyógyulni vágyik, akkor legalább félig egészséges - míg ott, ahol a mentális higiénia helyét veszi át a mocsok, minden megbomlik.

 Amikor még gimiben vettük Franz Kafka Átváltozását, már azzal kapcsolatban is megjegyeztem, hogy nem kicsit beteg. Kevin (mert miért is Józsi lenne vagy valami... LEL) Smith filmje pont olyan, csak rozmárral. Mondjuk Kafka annyival könnyebb sorsot adott a főszereplőjének, hogy ő estéről reggelre átváltozott féreggé, és ezek után azonosította az állattal az író, míg Wallace-nek keményebb sors jutott. Sokkal keményebb. Nem lennék a helyében. Nagyon nem.

 Wal és Ted ugye rádióműsort vezettek, és kellett a téma, meg az érdekes történetek. Ilyenkor mit tesz egy igazán szenvedélyes rádiós? Elutazik még a világ végére is, ééés így jutott el a bajszos a lelki sérült tatához, akinek egész különös berögződése van. A rozmár.

 Mondjuk én értem, teljesen megértem azokat, akik az állatokat jobban szeretik. Delfinek mentettek már meg búvárokat cápatámadástól, oroszlánok mentettek már meg védtelen lányt az erőszaktevőitől. Sőt, alapvetően jellemző az állatokra, hogy nem magukat, hanem azokat mentik, akik számukra kedvesek, és ez az, ami ránk nézve minket, embereket negatív irányba megkülönböztet tőlük. Az őrült vénember pedig egyedül egy rozmártól kapta meg a segítséget, szeretetet, törődést. Elmondja, hogy végig kihasználták, megrontották, csak az állat tett vele pozitív, szeretetteljes dolgot. Olyanról, hogy feleség, család? Nem hallani. Persze érthető, hiszen ezek után nehéz lett volna újra bízni, szeretni, szexuális kapcsolatot létesíteni valakivel, a normális, egészséges emberek életét élni.

 Wallace-nek volt barátnője. Én meg ezzel a szállal talán többet foglalkoztam, mint bármivel, lel. Egy ellaposodott kapcsolatról volt szó, amiből a férfi nem akart kilépni, talán a biztonságérzet miatt, talán azért, mert a lelke mélyén még mindig Ally-t szerette. Persze fűvel-fával megcsalta a lányt. Ezt az egészet mondjuk nem értem, de nem csak a filmben, hanem alapjáraton: ha rossz egy kapcsolat, akkor az az első, hogy megpróbáljuk megjavítani, igyekszünk tenni a jóért, és ha minden erőfeszítés, két fél kitartó küzdelme után sem látható javulás, akkor szakítunk. Kész, ennyi. A megcsalás viszont csak növeli a feszültséget, önbizalmat rombol, és bár tart a kapcsolat, látszik, hogy legalább az egyik még egy ujját sem mozgatja, hogy jobb legyen, hiszen nem a párjára koncentrál, hanem az összes többire. Ally vissza akarta kapni a régi Wal-t. Mondjuk ahogy nézem, ő sem volt kóser, hiszen társfüggőségben szenvedett - Wal nem foglalkozott vele, és máris pótolnia kellett Teddel, pedig végig a párját szerette. Ki is mondta sírva, hogy nem tudja, hogy egyedül mivé lenne az élete. Az elhanyagoltság, mellőzöttség mondjuk eléggé megtépázza az ember önbecsülését - most mondanám, hogy főként a nőkét, de úgy veszem észre, hogy a férfiaknak is ugyanúgy szükségük van visszacsatolásra, ha nem többre, mint nekünk. 

 Na, miközben Ted alulról adagolta Ally-nek a répát, na meg az önbizalombombát, Wallace-nek érdekes kis kalandokban volt része. Például a tata kiütötte valami droggal, levágta a lábait, mondván egy rozmárnak minek az, a testéhez varrta a karjait, a fogai helyére két nagy agyart illesztett. Elég fincsi volt. Képzelhetitek.

 Később kiderült, hogy az öregnek meg kellett ölnie agyaras barátját ahhoz, hogy ő élhessen. Itt lép be az, ami szerintem egy igen lényeges pontja, mondanivalója a filmnek: a természetes életösztön. Amikor az állattal találkozott, a csávónak már teljesen silány volt a lelkivilága, leamortizálták, kihasználták, nem volt képes már normálisan gondolkozni sem, annyira tönkretették! Talán jobban járt volna, ha ilyen mentális sérülésekkel már nem is folytatja ezt az "életnek" nevezett akármit, de ő az életösztönnek köszönhetően mégis ezt választotta, és gyakorlatilag elárulta, a halálba küldte az egyetlen olyan lényt, akitől jót kapott. Ez, valljuk be, mindig így történik, ha a helyzet megkívánja. Szerethetjük a másikat, de ha az életünk kerül veszélybe, akkor eluralkodik felettünk a belső, önző énünk, aki minden áron élni akar.  

 Wal viszont rendelkezett két ritka kinccsel: annak ellenére nevezem Ted-et igaz barátnak, és Ally-t igazán szerető barátnőnek, amit a háta mögött tettek. Ugyanis mindketten a rozmár keresésére indultak, utána mentek, mindent megtettek érte, és csúcs, mennyire aggódott érte a nő, annak ellenére hogy igazából azt az érzelmi és testi kielégülést, amire szüksége volt, egy másik férfitól volt kénytelen megszerezni. 

 Ami még érdekes volt számomra, az az, hogy végül Ally és Ted meglátogatta a rozmárrá átvarrt Wal-t, és a nő őszintén kimondta, hogy szereti... Még azok után is, ahogy a férfi bánt vele még emberként, még azok után is, hogy azóta már ő is megpróbálta másnál megtalálni a boldogságot. Wal pedig elkezdett sírni, tehát megmaradt valami az emberi lényéből is...